Társas lények vagyunk, a saját jóllétünk a többiek jóllétével kölcsönösen összefügg. Biológiai, mentális, kulturális, politikai és technológiai lényünk szövetében töltjük földi időnket.
Az emberiség képes egy olyan világot építeni, amiben a hatalmi játszmák és erőszak helyébe az empátia, a szolidaritás és a kreativitás kerül. Ma mégis több fegyver van a világon, mint ami elegendő a teljes földi élet kipusztításához. Környezeti válsággal, szélsőséges gazdasági egyenlőtlenséggel, a társadalmi nemi szerepekből adódó hátrányokkal, szülészeti erőszakkal, gyerekvállalás miatti elszegényedéssel, manipulációkkal, személyes és társas traumák tömkelegével kell szembenéznünk a klímavészhelyzet és jövőtlenség árnyékában.
Számomra a művészet nem kikapcsolódás, szórakozás, vagy játszadozás, hanem változtatások modellezésének és társadalmi kisérletezéseknek a terepe.
Éppen ezért a szociális művész nem vátesz, különleges sztár, hanem egy innovativitásával élő, kérdező alany. Tanúja az erőszakkal terhelt rendszer anomáliáinak, és tanúságtételeivel tör utat a kilátástalanságban. Alkotásai úgy lehetnek jelentéssel és értelemmel telítettek, ha bevonja a résztvevőket, a természetet, a Másikat, ha utópiái egyre reálisabbak. A mű nem áll meg az elkészülésnél, másik emberre való hatása, helyzetek átalakulása, anyagiságának elmúlása, ökológiai lábnyoma, annak alapvető része. A művek létrehozását megalapozó láthatatlan munka is a látható szerves része. Nélküle az nincs, nem lehet.
A jövőépítés feladata számomra a legszemélyesebbtől a közösségek szintjéig terjed. Műveim létrehozásával ellenszegülök az elidegenedés kényszerének, és jogomat gyakorlom a méltó emberi élethez. A tudatos jövőépítéssel lázadok egy illúziókat gyártó, jövőtlenséggel küzdő, hazugságokkal teli kapitalista korszak ellen, amiben a társadalmi képzeletet a jövőről a tőke minden pillanatban kisajátítani igyekszik.
Marikovszky Andrea